A múlt heti, nagy sikert hozó I. Békéscsabai Nemzetközi Sporttudományos Konferencia (ISSC) egyik előadójaként megtisztelt minket Rátgéber László mesteredző is. Európa egyik legsikeresebb szakembere a közelmúltban létrehozta a Nemzeti Kosárlabda Akadémiát, és ő felügyeli a Kosárlabda Specifikus Módszertani Központ működését is. Az ISSC-n tartott bemutatójában az edzéselmélet, az edzésmódszerek és a teljesítménydiagnosztika kapott főszerepet, ezt követően pedig interjút adott honlapunknak, amiben a tehetséggondozásról beszélt.
Mitől lesz egy játékos „edzhető”?
Az amerikai azt mondja, hogy „mental toughness”. Ezt le lehet fordítani mondjuk mentális keménységre, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egy sportoló mindig úgy érkezzen meg az edzésre, hogy jobb akarjon lenni, mint előző nap. A fejlődés az élsportban olyan, mint mondjuk a Dunában árral szemben úszni. Próbálja ki egyszer, milyen! Úszik, úszik, de nem halad, vagy csak nagyon keveset. Aztán amint megáll, az ár visszasodorja. És ha megáll ötször, feladja, hiszen addigra már a célt sem látja. Olyan emberek kellenek, akik képesek ár ellen úszni, folyamatosan nézik a célt, miközben nincs pihenés és leállás, a haladás meg lassú. Azok érik el a sikert, akik felfogják, hogy a mindennapi minimális fejlődés összeadódik, és az lesz a sok. Persze előfordul, hogy valaki egy szezonban sokat ugrik, vagyis a jelek ezt mutatják, de valójában a fejlődés az egyenletes és folyamatos. Nyilván van olyan, hogy az eredmény valahol előbb megmutatkozik, legyen az erő, gyorsaság, vagy taktikai tudás. Máshol meg később. A legfontosabb az elkötelezettség, ezt a szót használom én is. Ha nincs elkötelezettség, akkor kész, vége.
Az elkötelezettség vagy a mentális keménység mennyire veleszületett tulajdonság? Mennyire fejleszthető?
Ezért van szükség kultúrára. Kultúrát kell építeni. Nézze meg a vízilabdát: olimpiai bajnokok adják egymásnak a kilincset, leváltanak egy szövetségi kapitányt, az újjal meg máris Eb-döntőzik a férfi válogatott. Azért, mert van sportági kultúra. Ennek az építése csak úgy lehetséges, ha a sportolók, edzők, dolgozók feltétel nélkül szeretik a saját sportágukat. Mi itt Magyarországon a sportot főleg divatból, rekreációs célból, és leginkább a pénz miatt szeretjük. És nincs meg a lényeg, a feltétel nélküli szeretet. A Rátgéber Akadémiát én is azért hoztam létre, mert imádom csinálni.
Elmesélek egy történetet. Meghívtak Tarpára, hogy segítsek létrehozni egy akadémiát. Azt sem tudtam, hol van vagy mi van ott. De elmentem oda, Kárpátaljára, mert imádom a kosárlabdát, imádok mindent, ami kosárlabda. És ha oda nem jutok el, nem beszélek azokkal az emberekkel, akkor lehet, hogy nem alakul meg nálunk a Nemzeti Kosárlabda Akadémia. Nem sokan mentünk volna el egy 3000-es településre. És én akkor még nem tanár voltam, hanem Euroliga-győztes edző. Maradandó élmény és innen is köszönöm nekik. Bennük is azt a végtelen elköteleződést láttam, amit mindig is kerestem mindenkiben. Csak ilyen emberekkel barátkozom és dolgozom együtt. Ilyen gyerekeket, edzőket és sportvezetőket kell találni, és ebből lesz a kultúra. Ezért sem szabad a létesítményeket szidni.
Sokat veszekszem a művész barátaimmal, mert szerintem sokkal több rossz előadás van mint rossz meccs. Mégsem kérdőjelezem meg, hogy minek építették meg a színházakat. Mindenhol van rossz produkció, de azt kell felismerni, hogy ha nincs elkötelezettség, akkor saját magunk romboljuk le azt, amit felépítettünk. Nyilván hosszú az út a kockás füzettől a teljesítménydiagnosztikáig, és látni kell, hogy könnyebb téglát téglára pakolni, mint utána abban az épületben élsportot csinálni. Illetve nem könnyebb, hanem gyorsabb és előbb látszik az eredménye. Nem vagyunk elkésve, de nagy lemaradásban vagyunk, minden sportágban máshol. Ezért kellenek széles látókörű sportvezetők, akik lehetőséget adnak a széles látókörű edzőknek, akik megteremtik a nagy kaliberű sportolókat, ők pedig a sporton keresztül ezt visszaadják, ebből a körforgásból lesz a kultúra.
Csak abból lehet meghatározó élsportoló, akiben megvan a sportjának a feltétel nélküli szeretete?
Persze. Azaz, lehet anélkül is, de akkor nem hozta ki magából a maximumot. Darko Milicsicset mindketten ismerjük, ő erre a legjobb példa. Ön szerint élsportoló volt?
Nem… mármint, hivatalosan igen.
Na, erről beszélek. Játszott az NBA-ben, bajnok is volt, de messze nem hozott ki magából mindent. A kulcsmondat, hogy saját magunk legyőzése a győzelem. Csapatsportban mindig ott van a zavaró tényező, az ellenfél. És sokszor kikapsz, mert jobb az ellenfél. De ha legyőzted magad, akkor győztél. Ez a sport lényege. Akkor tudsz boldog lenni sportolóként, ha feltétel nélkül szereted, elkötelezett vagy és kiadsz magadból mindent. A pénz nem lehet cél, csak eredmény. Az aranyérem lehet, mert az siker. A pénz és a gazdagság csak ezzel jár.
Ha már Milicsics… mit lehet kezdeni egy olyan sportolóval, aki rendkívül tehetséges, a testi adottságai is sokra predesztinálják, de fejben egyáltalán nem profi?
Kezdjük ott, hogy rossz volt a diagnosztika. Én azt tanítom, hogy egy edző munkájának minimum 20%-ban abból kell állnia, hogy megfigyeli, feltérképezi és kiválasztja a játékosokat. Sokan csak 2%-ot fordítanak erre, viszont ezzel tönkreteszik a következő lépéseket. Hiszen innentől kezdve a maradék 98 százalék 80 százaléka arra megy el, hogy a rossz lépés után eloltsák a tüzet.
És ha már van egy ilyen játékos a szervezetben, őt milyen eszközökkel lehet fejleszteni vagy nevelni?
Nézze, rengeteg ilyen van. És feladják, lemorzsolódnak. Lusták, nem dolgoznak, nem ugranak, nem futnak, ennyi. Majd jön úgyis a következő, mármint az NBA-ben és a nagy európai sportegyesületeknél. A szervezet elkönyveli egy rossz üzleti döntésnek, az illető pedig nem volt elég erős. A megfigyelőknek az a feladata, hogy ilyen fiatalokat kiszűrjenek. Lehet valaki bármennyire tehetséges, ha nem elkötelezett, akkor nem lesz belőle semmi.